sportarazzi

A svéd sztárfocista önéletrajzi könyvében mesélt párjával, Helena Segerrel való kapcsolatáról.

 Részletek a könyvből:

"Még soha azelőtt nem láttam, pedig akkoriban már elég jól ismertem Malmőt. Hazajártam, amikor csak lehetett, és szinte mindenkit ismertem. De ez a csaj… Vajon miért nem találkoztunk eddig? Jól nézett ki, de ezenfelül volt benne valami nagyon vonzó. Idősebbnek is tűnt, amitől még izgalmasabbá vált a dolog. Ki lehet ez a nő? Az egyik ismerősömtól megtudtam, hogy Helenának hívják. Oké, Helena, gondoltam. Helena. Nem tudtam kiverni a fejemből.

Ennél több azonban nem történt. Annyi minden zajlott körülöttem akkoriban; nyugtalan voltam, nem volt bennem egy biztos pont. A haverokkal eljártunk a Café Operába, csak álltam és nézelődtem. És akkor megláttam őt. Odamentem hozzá és üdvözöltem, hogy hello, te is malmői vagy? Beszélgetni kezdtünk, de nem tudtam mit kezdeni azzal, ha a munka, karrier téma jött elő. És talán arrogáns is voltam, igen. Ha szórakozni mentem, gyakran vettem fel ezt a stílust. Senkit nem akartam közel engedni magamhoz. Aztán persze megbántam, lehettem volna szórakoztatóbb is, és nagyon megörültem, amikor ismét összefutottam vele Malmőben. Egyre többször láttam.
Egy fekete Mercedes SLK-ja volt és a Lilla Torgon szokott parkolni. Gyakran elmentem mellette. Tennem kell valamit, gondoltam. Elég volt abból, hogy csak ülök a kocsimban, és bámulom. Az egyik havertól megkaptam a számát. Hívjam fel? ÉN, Küldtem neki egy SMS-t, valami olyan szöveggel, hogy: Hogy vagy? Talán, te is észrevettél. És még odaírtam, köszönésképp, hogy a pasi a piros kocsival. És a csaj válaszolt. HÚ, gondoltam, lehet, hogy ez a kezdete valaminek?
Felhívtam és találkoztunk. Együtt ebédeltünk, nem volt semmi különös, aztán megint. Aztán meghívott a vidéki házába, nekem meg leesett az állam a berendezéstől, a tapéták, a kandallók meg a többi.
Még soha nem láttam, hogy egy egyedülálló nő így élt volna. Bevallom, nagyon bejött. Valami egészen új volt számomra. Még mindig nem tudtam pontosan, hogy mit csinál, valami marketing dolgot a Swedish Match-nél. Az mindenesetre Világos volt, hogy vezető beosztásban van, és ezt is bírtam benne. Nem olyan volt, mint a fiatal csajok, akikkel addig találkoztam. Nem volt hisztérikus, kemény nőnek tűnt. Szerette a kocsikat. Tizenhét éves korában eljött otthonról, és felépítette a karrierjét. Nem úgy viszonyult hozzám, mint egy elkényeztetett szupersztárhoz. „Ugyan már, Zlatan – mondta –, hol vagy még Elvistől?” Egy bolond srác voltam a számára, aki úgy öltözött, mint egy kamasz. Néha cikizett is emiatt.

„Evilsuperbitch de lux'„ – vágtam Vissza, vagyis inkább egyben „Evilsuperbitchdelux”, úgy, hogy egy szuszra ki lehessen mondani, mert Helena imádott tűsarkú cipőben, szűk farmerban és bundákban jönni-menni. Olyan volt, mint Tony Montana felesége a Sebhelyesarcúban, én meg tréningfelsőben mentem mellette. Annyira ellentétes volt a megjelenésünk, hogy szinte már illetünk egymáshoz.

Helena Lindesbergben nőtt fel, egy olyan családban, ahol udvariasan beszélnek egymással az emberek, hogy drágám így, meg drágám úgy, én meg úgy nőttem föl, hogy sértegettük egymást a vacsoraasztal mellett. Néha nem értette, hogy mit mondok neki, nem ismertem a világát, ahogy ő sem az enyémet. Tizenegy évvel voltam fiatalabb nála és Hollandiában éltem, őrült voltam, és voltak bűnöző barátaim.. Nem túl pozitív kilátások.

Beindult a karrierem, és ha a foci rendben, akkor minden gond megoldódik. Tartottam a kapcsolatot Helenával, főleg SMS-ben, anélkül, hogy tudtam volna, mi lesz a kapcsolatunkból. Nem tudtam eldönteni, hogy őrültséget csinálok, vagy ez tényleg valami komoly.
Aztán eljött a karácsony, de nem találtam a helyem otthon. Mi lenne, ha felhívnám Helenát? Ő úgyis mindig dolgozik, esetleg a szüleinél van Lindesbergben. Nem, felelte, amikor felhívtam. Nem szereti a karácsonyt, és kint van a nyaralójában.
– Rosszul érzem magam – mondtam neki.
– Te szegény!
– Nem bírom itthon ezt a cirkuszt.
– Gyere ide, majd én törődöm veled – mondta Helena, amin először kicsit meglepődtem Azelőtt sokat beszélgettünk, kávéztunk, jól elvoltunk, de soha nem aludtam nála. Persze igent mondtam, és bocsánatot kértem anyámtól, hogy nem leszek velük aznap este.
Helenánál vidéken csend volt, és nekem pont erre volt szükségem. Aztán belázasodtam. Még soha nem voltam ennyire rosszul. Negyven fokra szökött föl a lázam, valami rettenetes influenzát kaphattam el. Három napig alig lehetett lenyomni a lázam. Helena ápolt, és szorgalmasan cserélte alattam a lepedőt, ami csurom víz volt az izzadságtól. Valami megváltozott.
Addig a menő kocsikban parádézó balkáni maffiózó voltam Helena számára, aki tetszett neki – én legalábbis ezt reméltem – de nem tekintett élete pasijának.
De abban az állapotban, amikor tiszta roncs voltam, mintha elkezdett volna még jobban kedvelni. Legalábbis ezt mondta. Emberi lettem számára. Amikor jobban lettem, filmeket kölcsönzött ki, és én akkor láttam olyan svéd filmeket, mint a Beck. Csak ültünk, és egyik filmet néztük a másik után. De ettől még mindig nem jártunk.
Egyáltalán nem.
Helena közben dolgozott, bement a munkahelyére, azután hazajött, ápolt, volt, hogy nem értettük egymást, de leginkább azt nem tudtuk, hogy mit akarunk, hiszen annyira különbözünk egymástól.
De azt hiszem, akkor kezdődött el. Jó volt vele lenni, és amikor visszamentem Hollandiába, nagyon hiányzott. Mi lenne, ha ide jönnél, kérdeztem egyszer tőle, és akkor meglátogatott. Eljött hozzám Diemenbe. Csodás volt. Akkor először éreztem Evilsuperbitchdeluxe megérkezett az életembe.

Hiányzott, amikor elment, egyfolytában hívogattam. Mintha le is nyugodtam volna kicsit. Ez a nő igazi klasszis, megtanított egy csomó dologra. Például arra, hogyan használjam a halkést és hogyan szokás bort inni! Addig, ha elém tettek egy pohár bort, úgy döntöttem magamba, mint egy pohár tejet. Kiderült, hogy a bort élvezni kell, lassan kortyolni. Kezdtem fölfogni, hogy miről van szó, de nem voltam könnyű eset. Egyre gyakrabban jártam haza Malmőbe, nem nehéz kitalálni, hogy miért.

Azelőtt gyakran voltam magányos, nem nagyon tudtam beszélni senkivel, ha valami bajom volt. Helenával minden egyszerűbb volt. Egyre többet voltunk együtt, lassan úgy működtünk, mint egy család, különösen azután, hogy lett egy kutyája, Hoffának nevezte el. Pizzával és mozarellával tömtük, amikor Olaszországban voltunk.

Azt mondtam neki, itt az ideje, hogy véget hozzám költözzön! Bár ez meglehetősen nagy átállás volt neki, mégis belátta, hogy ez tűnik a legésszerűbbnek. Kiköltöztem Inzaghi lakásából,és átköltöztünk egy gyönyörű lakásba, ami szintén a Piazza Castellón volt. Egy évvel később Torino rendezte a téli olimpiát. Csak úgy nyüzsögtek az emberek. A Piazza Castelló-i lakásunk teraszáról nézelődtünk esténként Helenával, és hallgattuk a koncerteket. Akkor határoztuk el, hogy itt az ideje annak, hogy gyerekünk legyen. Persze ezt annyira nem lehet eltervezni, majd megtörténik a dolog.
2006 júniusa volt. Helena gyereket várt. Boldog voltam.

Szeptember végére vártuk a bébit. Így is történt. Rettenetesen boldog voltam. Sikerült, túl vagyunk a szülésen. És én apa lettem. Aranyos kis kölyök lett, kisfiú. Mindenki boldognak tűnt, az orvosok és a védőnők is. Maximiliannak kereszteltük a bébit. Már nem is emlékszem, hogy miért épp ezt a nevet választottuk. Talán mert olyan méltóságteljes a hangzása. Maximilian. Az pedig, hogy Maximilian Ibrahimovic, még különlegesebben hangzik és még erőteljesebben. Természetesen később csak Maxinak hívtuk. Mindenesetre jó volt érezni a néverejét. Közben én a Chievo elleni meccsre készültem a San Siróban. Az ultrák, az Inter-szurkolók kemény magja egy hatalmas lepedőt lógatott le a lelátóról. Olyan volt az a fehér izé, mint valami kalózzászló, amire feketével a következőt Írták: „Isten hozott, Maximilian”. Először nem kapcsoltam. Tényleg megfordult a fejemben, hogy „lett egy új játékosunk?”. Csak később esett le. A fiamra gondoltak. A szurkolók üdvözölték a kissrácot! Az ultrák nem kispályások. Később lesz még velük gondom, de most inkább azon agyaltam, hogy mit kellene tennem.
Köszönjem meg? Olaszország különös egy hely. Itt imádják a focit és a gyerekeket. Elővettem a telefonomat, lefotóztam a feliratot, és elküldtem Helenának. Elmondhatatlanul megörült neki. A mai napig könny szökik a szemébe, ha erről kezd beszélni.

Minden új volt számunkra Maxival, tapasztalatlan szülők voltunk, a gyerek súlya nemhogy nőtt, inkább csökkent. Megtudtuk, hogy az ilyesmi könnyen előfordul a csecsemőkkel. A hasmenése miatt aggódni kezdtünk. Felhívtunk mindenkit, akit csak ismertünk, a szüleinket, barátainkat, mert fogalmunk sem volt, hogy mitől lehet. A széklete furcsán nézett ki. Mindenki megnyugtatott, hogy előfordul az ilyesmi, és én elhittem. Elhitettem magammal. Nyugi, a gyereked egy vasgyúró. Semmi gond. A nyugtalanság azonban nem tűnt el. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Maxi emésztésével valami baj van. Egyre fogyott. Három kilóval született, de akkor már csak két kiló nyolcszáz gramm volt. Éreztem, hogy valami nincs rendben.
Tehetetlennek éreztem magam. Beleszédültem az érzésbe, a szoba megfordult körülöttem. Régebben mindenre volt megoldás, oké, mindig is voltak érzelmeim, dühös tudtam lenni, néha tomboltam haragomban, de mindez csak arra sarkallt, hogy még keményebben küzdjek. Most nem éreztem ezt. Nem tudtam, hogy mit csináljak.

Maxi egyre gyengült, kicsi volt, és lassan csont és bőr lett. Mintha el akarta volna hagyni a lélek, mi pedig kétségbeesetten telefonáltunk körbe. Az orvos megvizsgálta Maxit és a székletét, és azt mondta, hogy azonnal kórházba kell vinni, és hogy ezt nagyon komolyan mondja.
A csapattal voltam, a Messinával mérkőztünk hazai pályán. Csöngött a telefonom. Helena volt az. Hisztérikusan beszélt.
– Maxit megoperálják, azonnal.
Őrült gondolatok cikáztak a fejemben. Ugye nem veszítjük el? Az képtelenség. Beszéltem Mancinivel. Megértette az aggodalmamat, volt szíve.
– Beteg a fiam – mondtam. Látszott rajtam, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. Többé már nem arra gondoltam, hogy mindenáron győzni kell. Maxira gondoltam, a kisfiamra. El kellett döntenem, hogy akarok-e játszani, vagy sem. Abban a szezonban már hat gólt lőttem. De most… mit csináljak? Maxinak nem lesz jobb az állapota, ha kiülök a kispadra. Nem tudtam, mit tegyek.
Helena időnként felhívott, nagy volt körülötte a zaj. Nem tudta, mi történik körülötte. Csak azt látta, hogy Maxi állapota rosszabbodik. Nem maradt más hátra, mint az imádság. Maxit betolták egy másik terembe, utána mentek az orvosok, a nővérek, és Helena akkor értette meg, hogy mi a probléma, Maxi gyomrával volt baj, ezért kellett megműteni. Én a San Siróban voltam, körülöttem őrjöngött a közönség, alig tudtam koncentrálni. Végül úgy döntöttem, hogy játszani fogok. Az elejétől a pályán voltam. A meccs végén egy szót sem szóltam senkihez, átöltöztem.
Dobogott a szívem. Már nem is emlékszem, hogyan jutottam el a kórházba. Amikor odaértem, megcsapott a jellegzetes kórházszag, ideges voltam, egyik kérdést a másik után tettem fel, hogy merre találom Maxit. Végül egy kórteremben találtam rá, inkubátorban feküdt, az orrából és a testéből csövek lógtak ki. Körülötte még sok-sok gyerek. Szegény kicsi madár! A szívem majd kiugrott a helyéről. Néztem a fiamat és Helenát. És mit tettem én, a roseagárdi kemény fiú?
– Nagyon szeretlek benneteket! Ti vagytok, amiért érdemes élnem, de nem tudok itt maradni. Kérlek, azonnal hívj fel, ha történik valami!
Nem volt túl szép Helenával szemben. Szegény olyan magányosnak tűnt. Én viszont pánikba estem, nem bírtam azt a szagot, és visszamentem a hotelbe. Szinte biztos, hogy egész éjjel az Xboxon játszottam. A mobilom mellettem feküdt, néha ijedten rápillantottam, mintha attól tartottam volna, hogy rossz híreket kapok.
Szerencsére minden rendben volt, az operáció jól sikerült, és Maxi állapota javult. Összevarrták a gyomrát.

2008 tavaszán megszületett második gyermekünk, Vincent. Nagyon szép kisbaba volt, és a nevét az olasz győzni szóról kapta. Az ő születését is nagy felhajtás kísérte, de mivel ő már a második gyerek volt, a sajtó kicsit visszafogta magát.